Új fanfic a láthatáron

Halihó! Egy újabb fanfictiont kezdtem el, most JongKey témával. Hosszú, komoly hangvételű ficinek ígérkezik, ha valakit érdekel, akkor katt! ^^

http://runaway-jongkeyfic.blogspot.hu/

Üdv nektek!

31. rész: Csak kristály tisztán (utolsó rész)

(Jonghyun szemszög)

Kinyitottam a lánynak a szoba ajtaját. Ő még mindig kissé részeg volt, úgyhogy segítettem neki kitalálni az ajtón, és hívtam egy taxit neki, ami elvitte őt.
Hát megtettem. Megtörtént. A dühöm idáig elvezetett... hogy ilyet tettem. Utólag elgondolva, higgadtabb fejjel némi bűntudat is támadt bennem, hogy talán túllőttem a célon. De ha egyszer annyira fájt, hogy Minnie a szemembe hazudik... folyamatosan... Miért teszi ezt velem? Amikor megpróbáltam a lehető legjobb lenni hozzá?
A fejemet fogva ballagtam vissza a nappali felé, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy Taemin kiront a fürdőből, erősen megfogja a karomat, majd berángat a nappaliba, megfogja Minho karját is, és bevonszol minket a hálóba.

(Taemin szemszög)

Sosem voltam még olyan bátor és elszánt, mint akkor. A fürdőből kijőve amint megláttam Jonghyunt, azonnal karon fogtam, és Minhot is, aki gyanútlanul üldögélt a nappali kanapéján. Mindkettőjük megszeppent arcot vágott, és be is rángattam őket a hálószobába. Magunkra csuktam az ajtót, és leültem az ágyra.
- Most letisztázunk MINDENT.
Egyenlőre még sokkhatás alatt lehetett a két srác, mert csak érthetetlenül pislogtak rám. Először Minhora néztem, aki felvont szemöldökkel leült az egyik fotelbe, aztán Jonghyunra, akinek arca láttán eszembe jutott iménti légyottja, és iszonyú méreg fogott el iránta. Szúrós tekintettel néztem vele farkasszemet.
- Mi az? Valami bánt? Bánt, hogy mással voltam? Hogy hogy? Hiszen annyira oda vagy Minhoért, nemdebár? Akkor miért bánt hogy megcsaltalak, hm? El kéne végre döntened, hogy mit akarsz, Taemin-ah!!
Jonghyun eléggé kifakadt. Ez egy nagyon furcsa helyzet volt, mert össze-vissza kavarogtak bennem az érzések. Egyszer Jonghyunra, egyszer pedig magamra voltam dühös...
- Jonghyun... én... nem szeretlek téged. - kifutott a számon a lényeg. A lényeg, ami mindent eldöntött. Ezek voltak az igaz érzéseim... Minhoval akartam lenni. Mindvégig, a nyaralás óta, a belső érzelmeim ezt sugallták... egyedül a sajnálat vitt rá, hogy Jonghyunnal legyek. Ez volt az igazság.
Jonghyun gúnyosan bólogatott, miközben fel alá járkált a szobában.
- Szóval így állunk. Rendben... tudod, valahol éreztem.
A könnyek felgyűltek a szememben, mert fájt neki ezt megmondani. Valahol megkönnyítette a dolgomat az iménti "bűne" is... de akkor is, mindent megtett nekem, jól bánt velem. Nem érdemelte ezt meg... de tudnia kellett az igazságot. Hisz szerelem nélkül egyszerűen nincs értelme.
- Nem Minhonak kell elengednie téged... hanem nekem. - Mondta halkan, majd lassan kisétált a szobából.
A felgyűlt könnyek lefolytak az arcomon. Utáltam megbántani másokat. Sosem akartam senkinek sem fájdalmat okozni, de ilyen helyzetben ez már  egyszerűen elkerülhetetlen volt. Bíztam benne hogy Jonghyun egyszer túljut ezen, és talál majd magának valakit, akivel igazán boldog lehet... csak boldogságot kívántam neki, és ahogy őt ismertem, tudtam, hogy képes lesz megtalálni.
Minhora néztem. Fogalmam se volt hogy mit gondolhat épp. Hiszen a legutóbb még faképnél hagyott... nem tudtam, hogy vajon képes lesz-e egyáltalán velem újrakezdeni bármit is. De nem ez számított... hanem az, hogy most már valóban tiszta víz került a pohárba, így vagy úgy.
- Minho-hyung... adnál egy esélyt, hogy újra kezdjük?
Ezt már sokkal félénkebben kérdeztem meg. Csak álltam a szoba közepén, pityeregve. Tudtam hogy sokszor elcsesztem a dolgokat, de most valahogy úgy éreztem, helyesen cselekedtem. Csak vártam a sorstól a lépést, ami meghatározza a jövőmet...
Egyszer csak Minho felállt a fotelről, és elindult az ajtó felé.
Becsuktam a szemem, és a kezembe temettem arcomat. Még jobban elkapott a sírás. Hát ennyi volt. Tudhattam volna hogy nincs már esélyem. Túl sokat játszottam az érzéseivel... igaza van. Nem egy játékszer-
Gondolataim közepette egyszer csak egy zár kattanását hallottam, és azt éreztem, hogy valaki gyengéden átölel. Tudtam, hogy ő volt az, és a bánat könnyei egyszer csak örömkönnyekké váltak, és visszaöleltem Minhot. Úgy szorítottam őt, akárcsak egy kincset, amit soha soha de soha többé nem akarok elveszteni. Annyira hiányzott ez a semmihez sem fogható érzés... Markoltam a pulóverét, ő pedig csak a hátamat cirógatta.
- Persze hogy adok esélyt, Taemin-ah. - mondta mély, dörmögős hangján, majd adott egy puszit a fejemre.
Annyira boldog voltam, hogy önkéntelenül kibontakoztam az öleléséből, és hosszasan megcsókoltam őt. Ő viszonozta, majd közben óvatosan lefektetett az ágyra.
Gyengéd volt. Gyengéd, kedves, törődő... ez volt Minho. Ez volt az az ember akit valahol nem csak most, de talán már hosszú idő óta igazán szeretek. Szükségem volt rá, neki pedig szüksége volt arra hogy törődhessen velem. Így egészítettük mi ki egymást, szinte tökéletes módon egymásra hangolódva.
Végre boldog voltam. Felhőtlenül, gondtalanul, igazán boldog.

[Huhh... elmondhatom, hogy életem leghosszabb ficijét írtam, és talán legnépszerűbbet is. Nagyon hálás vagyok nektek amiért végigolvastátok és kommenteltetek hozzá, ha ti nem vagytok, talán már sokkal előbb vége lett volna. Köszönöm nektek, és remélem a következő ficijeimet is olvassátok majd! Ha lesz, kiírom ide, úgyhogy azért lessetek még fel. ;) ]

30. rész: Nyitott ajtó

(Taemin szemszög)
Ezt most miért?
Ez most... mi volt? Jól láttam az előbb a két szememmel, amit láttam?
Itt valami nagyon nem stimmel... mi történt Jonghyunnal? Idehoz egy kis csitrit, és csak úgy beviszi szobára?! Mindenféle előjel és ok nélkül??
Nem. Itt valami áll a háttérben. Ez nekem nagyon gyanús.
Biztos voltam benne, hogy Jonghyun valahogyan megtudta, hogy én mit beszéltem tegnap este Minhoval... és ez most számomra a bosszúja.
Ahogy konstatáltam, hogy mi is volt az előbb a szemem előtt, gyorsan visszacsuktam magam a fürdőbe, és könnyek gyűltek a szememben, melyek lassan végiggördültek az arcomon. De egy percig sem sajnáltam magamat... mert tudtam hogy megérdemlem. Túl sokat bántottam Jonghyunt ahhoz - főleg a háta mögött - hogy ezt most ne érdemeljem meg.
Tudtam, hogy egy szemét vagyok, és képtelen vagyok a dolgaimat ésszerűen, normálisan kezelni. Csak megyek a fejem után, épp azt csinálok amit jónak látok, és közben két emberrel bábozok.
Egyikőjük szeretetét sem érdemlem meg.
Viszont abban is biztos voltam, hogy ha Jonghyun képes volt most velem ilyet tenni... akkor nem is szeret engem igazán.
Mert akármennyire is bizonytalan vagyok az érzéseimben, én ilyet sosem tettem volna meg vele, miután már a kapcsolatunk ilyen szintre eljutott, mint amilyen. Mikor én Minhoval összejöttem, még nyoma sem volt köztünk szerelemnek - és mi van most? Teszi a szépet, és a szemem láttára csal meg engem.
Annyira zavaros a fejem... egyik pillanatban meg tudnám ölni Jonghyunt, amiért ezt teszi, a másikban pedig azt hajtogatom, hogy csak fogjam be a szám, mert megérdemeltem mindezt.
Az arcom már teljesen tocsogott a könnyektől. Nem tudtam kimenni a fürdőből... képtelen voltam még csak elmenni is annak a szobának az ajtaja mellett, ahová az imént Jonghyun és a kis kurvája bevonultak.

(Key szemszög)

Mekkora egy idióta barom ez a Jonghyun. Mi a fészkes fene történhetett, hogy képes volt ezt meglépni?! Én nem akarok ebbe belefolyni... de ha Minnienek ettől mentális összeomlása lesz, akkor nagyon be fogok neki olvasni, hogy mekkora egy bunkó.
Bevonultam a nappaliba.
- Mi történt? - Kérdezte Onew, gondolom látszott az arcomon a döbbenet.
- Jonghyun felhozott egy... csajt. - mondtam, majd leültem mellé.
Minho eléggé meglepett fejet vágott.
Gondolom ő nem túl szomorú a hír hallatán... viszont nem boldogságot láttam a szemében, hanem dühöt. Tudtam, hogy rettenetesen dühös Jonghyunra amiért ezt tette Taeminnel... dühös, amiért a szerelmét megbántotta, még ha az ő javára is. Minho tényleg hihetetlen hogy milyen önzetlen tud lenni...
 Egy ideig csak üldögéltünk a nappaliban szótlanul, mikor eszembe jutott, hogy Taemin még mindig a fürdőszobában van bezárkózva, és valószínűleg össze van omolva az imént látottaktól. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek be hozzá.

(Taemin szemszög)

Isten tudja, meddig lehettem a fürdőben, de mikor már Key kopogtat be, akkor már bizonyára egy jó ideje.
- Minnie, jól vagy? Mit csinálsz te ennyi ideig? Már azt hittem elhaláloztál a fürdőszobában! Nem szeretnél kijönni?
Gyorsan megmostam az arcom, megtöröltem, és résnyire kilestem az ajtón.
Key finoman kinyitotta az ajtót, és bejött hozzám.
Ahogy megláttam az arcát, ismét elkapott a sírás, ő pedig átölelt.
- Én megmondtam...
- Key-hyung én annyira hülye vagyok... nekem ez nem való... a legjobb ha mindenki békén hagy engem...
- Ez nem megoldás. Az a megoldás, ha ti HÁRMAN leültök, és letisztáztok mindent. Nem tudom pontosan mi történhetett, de valami nagyon megkavarta itt a dolgokat...
Elmondtam Keynek, hogy beszéltem Minhoval, és van egy sejtésem, hogy Jonghyun hallotta, és ez most a bosszúja.
- Ez akkor sem volt helyes tőle. - mondta Key. - És még ő mondja hogy szeret...
- Ah... "szerelem"... mi az? Már én sem tudom! Én csak... a szívemre hallgattam, és őszintén meg kell hogy mondjam, hogy Jonghyunt nem szeretem igazán. És ahogyan most viselkedik velem, azt hiszem ő sem. Key- hyung... Mégis, mi helyünk van egymás mellett, ha egyikőnk sem szereti egymást igazán???
Key sóhajtott egyet.
- Jonghyun most nagyon meg van bántva. Tudod milyen forrófejű és meggondolatlan tud lenni. Szerintem szeret téged, és ezért fájt neki ennyire az hogy most a háta mögött Minhoval beszélgetsz. De ne ez döntsön Minnie... hanem a szíved. Csak akkor leszel igazán boldog, ha a szívedre hallgatsz.
- De Minho... már ő is reménytelen. Őt is elvesztettem, és Jonghyunt is. Talán... így lesz a legjobb...
- Nem. - vágott közbe gyorsan Key, és pedig kissé meglepődtem.
- Hogy érted?
- Én már tényleg nem fogok belefolyni a dolgokba, csak annyit mondok, hogy Minho téged egészen biztosan szeret. Minnie, tényleg az lesz a megoldás, ha mindegyikőjükkel beszélsz! Hallgass rám!
Sóhajtottam egyet. Key szavai nagyon biztatóak voltak, és az elmémnek egyszer csak elege lett az állandó bizonytalanságból, érzelmi hullámokból, szenvedésből, bűntudatból... Komollyá váltam, arcomról letöröltem a könnyeimet, majd átöleltem még egyszer Key-t.
- Köszönöm. - mondtam neki, és határozottan kiléptem a fürdő ajtaján.

29. rész: Bosszú

(Jonghyun szemszög)

A bennem lappangó bánat és szomorúság az idő múlásával egyre inkább méreggé vált. Ahogy láttam, amint Taemin másnap reggel ártatlanul beszélgetni kezd velem, mintha mi sem történt volna... forrni kezdett bennem a düh. Persze nem tudott arról, hogy én hallottam a tegnapi beszélgetésüket Minhoval, ezért mert úgy viselkedni, ahogyan szokott. Játékszernek éreztem magam, és azon gondolkoztam, hogy Minnie nem is volt olyan ártatlan teremtés, mint amilyennek látszott. Okosabb és ravaszabb volt, mint hittem. Azt hitte, hogy most, hogy Minho elutasította, nyugodtan visszajöhet hozzám... "ha ló nincs, jó a szamár is" alapon.
Én viszont ennél sokkal többnek éreztem magam. Nem akartam egy második lenni, egy pótlék lenni... az önzőség feltámadt bennem.
Kiterveltem valamit... amit ma meg is fogok valósítani.
Másnap csak gyakoroltunk és készültünk a legújabb comebackünkre. Keményen dolgoztunk, mint mindig - táncoltunk, énekeltünk, szokásos módon telt el a napunk.
Azonban mikor a többiek elindultak volna haza, én mondtam, hogy lenne még dolgom valahol a városban. Bár nem sűrűn tehettük meg hogy csak így kimegyünk, főleg késő este, én most határozottan ki szerettem volna menni. Senkinek sem mondtam el hogy hová megyek és minek. A többiek rám hagyták, Minnie kicsit várakozva nézett rám, utalva arra, hogy legalább neki mondjam el, hogy hová készülök - de nem mondtam. Nem kötelességem elmondani, még neki sem. Főleg ezek után.
Szerintem egyébként is észrevette a változást rajtam a nap folyamán, mert képtelen voltam vele jópofáskodni. Ha ránéztem, akkor nem a szokásos, szívmelengető érzés fogott el, hanem fájdalom és harag keveréke. Hol ez, hol az volt erősebb bennem... és miután ez már a második alkalom, hogy ezt teszi velem, a harag dominálni kezdett.
- Biztos, hogy nem jössz, Jjong? Mi dolgod ilyen későn? - kérdezte Key az öltöző ajtajában állva. Ők már fel voltak öltözve, én még mindig a vizes edzőruhámban voltam.
- Nyugi, menjetek csak... Majd valamikor én is érkezek. - törölgettem magam a törülközővel, és levettem a pólómat.
- Hát, jó... akkor, majd találkozunk. - Mondta Key, és a többiekkel együtt kisétáltak az ajtón.
Általában nem az SMben zuhanyzunk le, hanem otthon, én viszont most kénytelen voltam itt lefürdeni. Miután végeztem, felöltöztem egy "csinosabb" szerelésembe, amit elhoztam magammal, és belőttem a hajam is. Egy pár fuvallat parfüm, és az ékszereim feltétele után készen álltam, hogy nekiinduljak az éjszakának.
Az SMből kilépve a szokásos rajongótábor fotózott engem, még a késő este ellenére is sokan vártak bennünket itt. Gyorsan beszálltam a kocsimba, és elindultam. Egy nem messze lévő elit bárba vezetett az utam.
Ebben a bárba nem mindenkit engednek be - leginkább a gazdagok és hírességek járnak ide. Azért választottam ezt, mert ha egy átlagos bárba belépnék, garantáltan lerohanna vagy 100 rajongó. Itt is felismernek, de talán kevésbé nyomulósak. Tökéletes egy éjszakai partner kereséséhez...
Beléptem a bárba. Egy pár szem rám szegeződött, találkoztam pár ismerős arccal is - de szerencsére nem kerültem velük kapcsolatba. Nem igazán volt hangulatom a bájcsevegéshez.
Kértem egy whiskyt magamnak, és elkezdtem iszogatni. Nem vagyok az az alkoholizáló típus, nem szeretek berúgni, főleg nem egyedül... de most meglepően jól esett, ahogyan éreztem, ahogy az alkohol a fejembe száll. Élveztem az egyedüllétet.
Miután túl voltam a harmadik poháron is, már alig gondoltam a mostanság történt rossz dolgokra. Kellemes zsibbadós érzés lett úrrá a testemen, a klubban dübörgő basszusra járt a lábam és a kezem. Halvány mosollyal nézelődtem körbe a klubban.
Az egyik sarokban egy csapat fiatal lány üldögélt, engem bámulva. Fogalmam se volt, hogy mióta nézhetnek engem, de az egyikőjük különösen csinos volt, és csillogó szemekkel nézett felém. Meghozta a kedvemet egy kis flörtre: elkaptam a tekintetét, és hosszasan bámultam rá. Erre ő rettenetesen zavarba jött, és a mozdulatain láttam, hogy már ő sem józan. Eltakarta az arcát, és a barátnőivel nevetgéltek. Az én szám is szélesebb mosolyra húzódott, de nem vettem le a szemem róla egy percre sem. Egyszer csak egy apró csalogató gesztust intettem felé a kezemmel, a barátnői pedig noszogatták, hogy jöjjön ide hozzám.
Kissé hezitálva, de megindult felém. Magassarkú cipőjében néha meg-meg botlott, vonzó, vékony és hosszú lábai jól kilátszottak a miniszoknyája alól. Hosszú vöröses haját igazgatta, míg ide nem ért hozzám.
- Szia. Hogy hívnak? - kérdeztem tőle felé fordulva.
- Az én.. az én nevem... Ji Woo.. - mondta, miközben zavarában nevetgélt. - Te.. te Jonghyun-oppa vagy igaz? A SHINeeból, ugye? Ah... Oppának annyira szép a hangja!
Bólintottam egyet.
- Köszönöm szépen... Ji Woo. - Teljesen látszott hogy ez a hölgyemény oda van értem. Csillogó szemekkel fürkészte az arcomat, és beszélgetésünk közben itta minden szavamat. Meghívtam egy italra, és egy nem túl hosszas beszélgetés után már sikerült is rávennem arra, hogy jöjjön fel hozzánk a lakásra. Könnyen kapható kislány volt.
Valahogyan elvezettem az autómat hazáig, bár a látásom már nem volt az igazi... Még jó hogy nem laktunk messze ettől a bártól.
A pia annyira elterült a testemben, hogy még csak nem is aggódtam rajta, hogy mit szólnak a többiek ehhez a lányhoz. Inkább még jobban felerősödött bennem az, hogy meg akarom mutatni Taeminnek, hogy milyen érzés amikor rajtad kívül van valaki más is a szeretted életében. Milyen érzés, mikor szemtől szembe szembesülsz vele. Szörnyű ezt most kimondani, de bosszúvágy volt bennem.
Mikor beléptünk az ajtón, Key épp a konyhából lesett ki felénk.
- Szia.... sztok? - nézett rám meglepődött tekintettel, és gyorsan hajolt egyet a lány felé, majd bebaktatott a nappalaiba. Miután levettük a cipőnket, és elindultunk a szoba felé, Taemin lépett ki elénk a fürdőből.
Az az arckifejezés leírhatatlan volt. Az a döbbenet, ami kiült az arcára...
- Szervusz Taemin-ah. - mondtam felé mosolyogva, majd kézen fogtam a lányt, és bevonultam vele a szobába.

28. rész: Egy pohár tiszta víz

Azon az éjszakán nagyon sokat gondolkodtam azon, amit Key mondott. Hiába próbáltam áltatni magamat, ha egyszer tudom, hogy még mindig nem felejtettem el Minhot, és nem is fogom. Amikor elmondott mindent azon a balhés napon a szobában, én nem tudtam neki semmit sem mondani, csak zokogtam. Képtelen voltam rá... túl zűrös volt a fejem ahhoz hogy bármi épkézláb mondatot kimondhassak, csak azon járt az agyam, hogy senkit az ég világon nem akartam bántani. Minhoval mi még korántsem tisztáztuk le teljesen ezt a dolgot, legalábbis a részemről nem. A sok ki nem mondott dolog... ez az ami most nyomja a lelkemet. Annyi mindent szeretnék neki bővebben kifejteni, ugyanakkor félek is újra felkavarni a vizet. De muszáj lesz.
Elhatároztam, hogy a mai napon beszélni fogok vele. Őszinte leszek.
Biztos voltam benne, hogy Minho meg fog hallgatni és megért majd.
A programjaink után az autóba szinte félholtan ültünk be, annyira fáradtak voltunk. Gyakorlás, majd egy jó hosszú interjú, és egy fotózás... "csak" ennyi történt ma, de elég is volt ahhoz hogy minden energiánkat leszívja. Szinte elbóbiskoltunk azon a 10 perces úton hazafelé a kocsiban.
Én Minho mellett ültem. Az állapotunk ellenére szerettem volna betartani azt, amit éjszaka elhatároztam. Hogy beszélek vele.
Nem bírom ezt az állapotot már... Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy nevettünk egy jót, vagy csak könnyedén csevegtünk. Még mindig alig tudom elhinni hogy egyáltalán létezett olyan idő amikor ilyen felhőtlen viszonyban voltunk egymással.. olyan lehetetlennek és elérhetetlennek tűnik. Félek hozzászólni. Még annyit is, hogy "add ide a sót, légyszíves", vagy "csukd be az ajtót". Minden egyes kis interakciónk közben kényelmetlenül érzem magam... hogy romolhatott el a kapcsolatunk ennyire?
Rendbe akarom tenni. Rendbe kell tennem valahogyan!
Hiányzik Minho. Hiányzik a barátom.
Már majdnem a háznál voltunk, mikor halkan megkérdeztem tőle:
- Hyung... beszélhetnénk ma este... négy szem közt?
Minho lecsukott szemekkel ült, azt hittem talán alszik is, de lassan felnyitotta a szemhéját, és bólintott egyet. Láttam rajta hogy nagyon fáradt, és nincs túl sok kedve hozzá, de "hogy is mondhatna nemet Minho, csak azért mert fáradt". Mindig így gondolkodott ő. Sosem helyezte előtérbe magát senki előtt, és sokszor ez a kárára is vált már. És ennek tetejében, önzetlenségét sosem hántolgatta fel senkinek... nála önzetlenebb személyt nem láttam még.
Amint betorpantunk az ajtón, a zombi állapotú csapattársaim már be is vonultak a hálószobába aludni. Így is félálomban vánszorogtak fel a lépcsőn a lakásig. Csak Minho és én maradtunk kint, és bementünk a szomszéd szobába.
Minho leült az ágy szélére, én pedig az egyik fotelbe.
- Nos... miről akartál beszélni? - kérdezte, majd egy nagyot ásított.
- Tudod... nem muszáj most beszélnünk, ha nagyon fáradt vagy. Ráér később is.
Minho csóválta a fejét.
- Nem, ha már ide beültünk, akkor már mondd el. Különben is, így legalább a többiek nem zavarnak be.
- Rendben. Szóval... - Kezdtem volna el, de itt megakadtam. Még össze sem szedtem a gondolataimat, hogy egyáltalán mit akarok neki mondani... tényleg, mit akarok neki mondani pontosan? Mit mondjak, miért ültettem most őt ide le?
Mekkora hülye vagyok. Még én magam sem tudom.
... De most komolyan, mit szeretnék én most közölni vele konkrétan?
- Szóval... - kezdtem bele újra, mert kezdett kínossá válni a csönd, de a mondatomat továbbra sem tudtam folytatni.
Na, most nézhet Minho igazán bolondnak.
- Taemin-ah... - dörgölte meg a szemét álmosan - légyszíves mondd amit akartál, mert úgy hiszem hogy ehhez mi most túl fáradtak vagyunk.
Kicsit égett a fejem, és elkezdtem verejtékezni. Idióta... idióta, idióta - csak ezt mondogattam magamnak, és próbáltam a fejemben valami normális mondatot összerakni, ami ésszerűen hangzott...
De bármit is próbáltam, nem jött össze semmi.
Rájöttem hogy csak akkor tudok nyíltan beszélni, ha elhatározom, hogy teljesen őszinte leszek. Nem kell a kerítés. Őszinte.
Csak légy őszinte...
Miután kicsit sikerült lehiggadnom magamban legbelül, kifújtam a levegőt, felálltam a fotelról, megköszörültem a torkomat, és nekikezdtem a mondanivalómnak.
- Hyung, én... tudom, hogy Jonghyunt választottam. Tudom hogy már jó ideje vele vagyok, és tényleg nem lenne jogom most erről beszélnem veled, de... lehet hogy mikor ebben a szobában pár hete beszéltünk azon az estén, te elmondtál mindent, de én nem. Én nem mondtam neked akkor semmit, pedig kellett volna.
Minho bár továbbra is fáradtan, mégis érdeklődve figyelt rám.
- Tudom hogy hallottad, amikor az erkélyen mondtam Jonghyunnak, hogy adok neki egy esélyt. Viszont egyvalamit nem tudsz... én azért mondtam ezt Jonghyunnak, mert azt hittem, hogy te csak a nyaralás erejéig akartál tőlem bármit is. Hiszen annyira közömbös voltál velem utána, Hyung! Honnan tudhattam volna, hogy te továbbra is szeretsz engem? Tudod hogy mennyire vágytam rá, hogy egyszer odagyere hozzám, és mondjad, hogy beszéljük meg, hogy továbbra is szeretsz, és hogy nem csak egy egy hetes hawaii-i kaland voltam a számodra? - Enyhén összeszorult a torkom, de visszatartottam a sírást. Nem akartam bőgni a világért sem. - Jonghyun pedig... - Mondtam elcsukló hangon, de nyeltem egyet, és folytattam a mondavalómat. - Jonghyun pedig törődött velem, és éreztem rajta, hogy szeret engem. Annyira egyedül volt és kétségbe volt esve miután megtudta, hogy a szigeten veled több történt közöttünk... hiszen, mi előtte már nem voltunk közömbösek egymással, és ezt.. te is tudtad.
Továbbra is csak figyelt. Vártam hogy esetleg közbeszóljon, de nem. Csak fáradt, ködös tekintetével nézett rám, és várta, hogy folytassam.
- De közöttünk a turné alatt nem történt több puszta... testi kielégítésnél. Szó sem volt semmiféle szerelemről. Egyszerűen egyszer csak rám indult a hotelszobában, és a dolgok valahogy jöttek magától. Nekem fogalmam sem volt róla hogy szeret, nem is tűnt úgy, én ezt csak a nyaralás után kezdtem el látni rajta, amikor még sejtése sem volt arról, mi történt közöttünk.
Továbbra is vártam valami határozottabb reakciót Minhotól, de nem kaptam. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam, és bizonytalanul folytattam:
- Szóval... egyszerűen nem tudtam vele megtenni hogy visszautasítom, miután már megmondtam neki, hogy adok neki egy esélyt. Hogy tehettem volna ezek után? Ezért van az hogy őt választottam, Hyung. Nem azért, mert őt szeretem... - a saját szavaim még így is szíven ütöttek. Tulajdonképp kimondtam, hogy nem szeretem. - ...én, mondhatni, csak... vonzódom hozzá, és kész. Szeretem őt, mint embert, de valami egyszerűen hiányzik... valami, ami viszont feléd megvan bennem.
Kicsit közelebb léptem hozzá.
- Emlékszem, mindig azt mondtad, hogy neked az a fontos, hogy boldog legyek. Nos... én úgy érzem, hogy igazán boldog veled lennék, hyung.
Még mindig nem változott Minho arckifejezése, és emiatt megijedtem. Nyeltem egy nagyot, és dobogó szívvel vártam a válaszát. Miért ilyen? Hát nem ez az amire várt? Amire vágyott?
Én kiöntöttem számára az egész lelkemet, és még csak meg sem hatja?
Minho felegyenesedett a könyökléséből a térdén, és kihúzta magát.
- Tudod kivel játszadozz te...
Azzal felállt, és az ajtóhoz sétált. Lenyomta rajta a kilincset, de megállt egy pillanatra, és visszanézett rám.
Úgy nézett ki, mintha mondani akart volna valamit még, de inkább meggondolta magát, és kiment.
Én letaglózva álltam a szobában. Erre abszolút nem számítottam.
De teljesen igaza volt... hogy is gondolhattam. Hogy is gondolhattam ennyi kavarás után, hogy megért? Mit vártam? Hogy majd mosolyogva átölel, és azt mondja "semmi baj"? Már így is túl sok áldozatot hozott értem Minho. Így is túl toleráns volt felém, és ha jól belegondolok, ennél sokkal de sokkal rosszabbul is lett volna joga viselkedni velem.
Egy önző disznó vagyok, aki túl sok mindent képzel magáról.
És ami a legszebb, hogy most szépen odamegyek ezek után Jonghyunhoz, aki mellesleg szerelmes belém, és lelkiismeret furdalás nélkül átölelem mintha mi sem történt volna, miután most vallottam be a "riválisának", hogy nem is szeretem őt?
Pff... egyszerűen undorodom magamtól.

(Jonghyun szemszög)
Úgy éreztem magam, mint egy hulla, miután beléptünk a lakás ajtaján. Legszívesebben csak ruhástól befeküdtem volna az ágyba, és elaludtam volna, amit majdnem meg is tettem... de miután szétterültem az ágyon, csak egy picit relaxáltam, és összeszedtem magam, hogy kimenjek a konyhába egy pohár vízért.
Már el is indultam a folyosón, amikor feltűnt, hogy Minnie és Minho még fent vannak, és bent vannak a szomszéd szobában.
Mit csinálnak ezek ilyenkor, kettesben?
A féltékenységem azonnal felébredt, a fáradságom elszállt, és automatikusan belestem a kulcslyukon.
Szerencsére nem történt semmi különös a szobában, csak azt láttam, hogy üldögélnek, és beszélgetnek.
De vajon miről?
A fülkagylómat óvatosan az ajtó lapjára helyeztem, nehogy meghallják, hogy ott vagyok. Jó volt, mert bár kissé tompán, de ki tudtam venni a szavaikat.
- "Hyung, én... tudom, hogy Jonghyunt választottam..." - hallottam Minnie hangját, és a szívem egy pillanatra megdobbant. Reménykedtem benne, hogy nem azt fogja Minhonak mondani, amire gondolok, és rettegek tőle...
Végighallgattam az egész beszélgetést, és ahogy hallottam Taemin szavait elhangzani, egyre inkább levert a víz. Nem akartam elhinni azokat amiket mondott.
Pedig sajnos én már előre sejtettem... csak nem akartam magamnak bevallani. Valahol éreztem hogy nem az igazi a dolog... hogy valami nem stimmel Minnienél. Én teljes szívemből szerettem őt, de nem éreztem azt, hogy ő ezt úgy viszonozná, ahogyan azt kellene. Reménykedtem benne hogy talán egyszer felébred benne, igyekeztem úgy viselkedni vele, ahogyan neki a lehető legjobb volt... de úgy látszik, hogy hiába.
Csak akkor legalább ne mondta volna, hogy ad egy esélyt. Inkább küldött volna el a fenébe és lett volna Minhoval... bár így is szenvedtem volna, talán egyszer túljutottam volna rajta, és ő is boldog lehetett volna azzal akivel akar. Ha már velem nem az...
Sejtettem. Láttam, észrevettem azokat az apró jeleket amik arra utaltak, hogy Minho és Ő még mindig nincsenek túl egymáson.
Hülye vagyok. Előbb szóvá kellett volna tennem neki, és akkor most talán nem innen kellene megtudnom ezt...
Bár, vajon elmerte volna mondani? Hmh... nem hiszem.
Könnyek gyűltek a szememben. Alig hittem el a hallottakat... azt kívántam, bárcsak az lenne a valóság, hogy valójában az ágyamban fekszek hulla fáradtan, és csak álmodom ezt az egészet...
De sajnos nem így volt.
Rettenetesen bántott. Nagyon fájt amit Minnie művelt velem.
Egyszer csak azt hallottam, hogy hangosodik valakinek a lépte az a ajtó felé, én pedig gyorsan berohantam halkan a fürdőbe.
Minho kijött a szobából, és bement a hálóba.
Na mi az, csak nem visszautasította Minnie nagy vallomását?
Haha. Ez érdekes.
Hát, nem lennék most épp Taemin helyében... de ő kereste magának a zűrt.

(Minho szemszög)

Miután kimentem a szobából, a szívem rettenetesen kalapált. Gyorsan be is mentem a hálóba, levetkőztem, majd le is feküdtem az ágyamba.
Alig hittem el hogy ilyet mondtam Minnienek. Tulajdonképpen szembeszálltam magammal, mert valójában ha azt tettem volna amit normál esetben tennék, biztosan bedőltem volna neki, és újra megértettem volna őt, a szárnyaim alá vettem volna.
Valójában nagyon örültem annak amit mondott. Rettenetesen feldobódtam tőle, hiszen ez volt az amit sejtettem, és vágytam is rá hogy egyszer elmondja.
Csak hogy nem szabad hagynom magam. Ha ismét ilyen könnyen engedek neki, akkor megint az lesz, hogy ha velem van, Jonghyun miatt aggódik. Minnie ilyen. És ezt egy percig sem akarom. El kell hogy döntse magában végre, hogy kit választ és kit enged el... teljesen.
Ha igazán velem akar majd lenni, akkor ezek után Jonghyunnak is ki kell hogy tálaljon. Amíg ezt nem teszi meg... addig semminek sem lesz értelme.

27. rész: Ne hagyd magad

(Onew szemszög)

Hogy én mosogassak? Isten őrizz... gyorsan be is vonultam a nappaliba, és lehuppantam a kanapéra. Nem sokkal utánam Minho is megérkezett, és helyet foglalt mellettem, majd bekapcsolta a tévét. Tényleg valami meccs ment.
Engem nem igazán érdekel a foci, úgyhogy csak hátradőltem, és relaxáltam kicsit. Aztán néha-néha Minhora pillantottam, mert furcsa volt nekem, hogy még egy hatalmas gólnál sem reagált semmit. Máskor folyton kiabál, és felugrál a kanapéról, főleg ha a Manchesterről van szó, ami a kedvenc csapata. Az arcán láttam, hogy bár a szemei a képernyőt nézik, a gondolatai valahol egészen máshol járnak.
Boldogtalannak láttam őt. És ez a boldogtalanság nem most kezdődött: azóta a hülye veszekedés óta Minho olyan, mintha kicserélték volna. Mintha valamiféle szürke köd telepedett volna rá, ami meggátolja abban, hogy önmaga lehessen... Leaderként ez igencsak bántott, hiszen az én feladatom volt összetartani a csapatot. Nem szerettem amikor bármi konfliktus felmerült közöttünk, és ez a helyzet kezdett egyre inkább zavarni. Már eleve nem örültem Jonghyun és Taemin kijelentésének... és nem a boldogságuk zavar, hanem az, hogy a köztük kialakult kapcsolat hatással van mindenkire ebben a házban. Igazából nem haragudhattam rájuk, hiszen igyekezték megoldani maguk között a dolgaikat... de Minho miatt aggódtam, és egyre inkább úgy éreztem hogy valamit tennem kell.
- Minho-ssi...
- Hm? - pillantott felém, láttam, sikerült az ábrándjaiból felébresztenem.
- Khm... mondd csak, minden rendben van veled?
Minho aprókat bólogatott.
- Mhm... persze, minden rendben.
- Értem. - mondtam, de nem hittem el. Ismét a padlót néztem, nem tudtam, hogy is kezdeményezzem ezt a beszélgetést. Egyáltalán miről akarok vele beszélni?
Nem tudom, én egyszerűen csak azt akarom, hogy jobban legyen.
- Csak mert... mintha mostanában valami nyomná a lelkedet.
Minho egy nagyot sóhajtott, és hátradőlt a kanapén.
- Miből gondolod?
- Hát... csak olyan furcsa vagy mostanság. Olyan szótlan vagy, nem viccelődsz annyit mint szoktál...  - Minho erre már nem mondott semmit, csak egy halvány mosoly tűnt fel a szája szélén. - Én.. gondolom hogy miért van ez. Taemin miatt, igaz?
Elkezdett fészkelődni, és továbbra is a tévét bámulta.
- Talán boldognak kellene lennem tőle?
- Nem, nem erről van szó. Csak... nem élheted így az életedet örökre... légy már kicsit önzőbb, és vizsgáld meg a dolgot. Taemin nem téged választott. Én... most láttam a szobában, ahogyan Jonghyun ápolta őt. Ahogyan fogta a fejét, gondoskodott róla... ez az ember teljesen bele van zúgva abba a srácba. És Taemin ezt teljesen élvezi. Na mindegy, szóval én csak annyit akarok ebből kihozni, hogy.. Jonghyun és ő szeretik egymást, és ezt egyszer el kell hogy fogadd. Muszáj hogy túllépj rajta, érted? Taemin két oldalról kapja a szeretetet, és csak válogathat közülük. De ne hagyd, hogy válogathasson. Még ha néha azt is veszed észre, mintha Taemin felébresztené benned a reményt, hogy lehet kettőtök között valami... Minho-ssi, ne hagyd hogy játsszanak veled. Annál te sokkal többet érsz.
Minho ismét a földet vizslatta, láttam, hogy nagyon feszültté vált. A lába járt, a kezei a kanapé rojtját piszkálták. Fájt neki, hogy igazam van. Egy kis idő múlva csak bólogatott, és így szólt:
- Igazad van, Onew-hyung. - A szemembe nézett. - Köszönöm.
Én csak elmosolyodtam, és reménykedtem benne hogy valamennyire segítettem a lelkén. Kicsit bűnösnek éreztem magam, hogy így beszéltem Taeminről, de nem tehettem róla, egyszerűen így láttam a dolgot. És csak segíteni szerettem volna Minhonak túljutni végre ezen... hiszen nem maradhat ez egyszerűen így. Szerettem volna ha végre olyan lenne a csapat, mint régen. Ha ez így folytatódik, akkor nem csak a magánügyeinkre, de a munkánkra is ki fog hatni ez a helyzet... és az már tényleg nem lenne vicces.

(Minho szemszög)

Fájt...
Fájt, de Onewnak igaza volt. Kissé felnyitotta a szememet, és egy más szemszögből is láttatta velem a dolgokat. Bár nagyon szeretem Taemint, valahol lehet hogy tényleg játszik velem. Hiszen már elve úgy került velem kapcsolatba a szigeten, hogy előtte már Jonghyunnal viszonya volt. És most? Most is vannak azok az apró kis jelek, amiket nem tudok nem észrevenni rajta... mintha még mindig táplálna felém érzéseket, és ezzel csak csalfa reményeket ébreszt bennem. Ennek ellenére továbbra is csak Jonghyunnal van, és ahogy Onew mesélte, eléggé úgy tűnik, hogy jól megvannak. Hát isten őrizz hogy én ebbe "belepiszkítsak".
Ez Taemin választása, és kész.
Ahogy Onew mondta: el kell fogadnom, és ami még fontosabb, hogy nem szabad hagynom magam.

[Kedves olvasók! Egy kis üzenet nektek, tőlem. Csak szeretném megköszönni hogy ennyien olvassátok a ficimet, és nagyon jól esik a sok sok vélemény is, amit írtok. Látom a statisztikában, hogy sokan látogatjátok az oldalt, így azoknak is mondom akik eddig nem írtak véleményt, hogy csak nyugodtan alkossanak, akár névvel vagy névtelenül, mert imádom őket olvasni, ez hajt előre abban hogy írjak még még még~ ^^
Szóval... köszönöm szépen <3]

26. rész: Segítség

Másnap délelőttre már visszatértek a többiek is a lakásba, és ismét zsúfolt volt a ház. A Jonghyunnal való romantikus esténk összességében nagyon jól telt, de korántsem voltam olyan ellazult, mint kellett volna. Jobban meg kellett volna becsülnöm ezt az időt, hiszen ki tudja, legközelebb megint mikor lehet erre alkalmunk.
Egy hosszas táncpróba után este fáradtan hazaértünk. Én eléggé kihajtottam magam, és nem éreztem magam túl fényesen. Mivel reggel elaludtam, nem volt időm reggelizni, lehet ez volt a baj - hogy nem ettem semmit egész nap.
Leültünk az asztalhoz, épp Key készített nekünk vacsorát. Meglepő módon annak ellenére hogy nem ettem semmit, nem voltam éhes. Inkább csak nagyon fáradt, és úgy éreztem, mintha a föld magához húzna.
- Taemin-ah... valami baj van? Rosszul érzed magad? Olyan sápadt vagy mint egy hulla... - szólalt meg Key, az arcomat vizsgálgatva.
Minden tekintet rám meredt.
- Minden rendben Taemin-ah? - kérdezte Jonghyun aggodalmaskodva.
Ami azt illeti, nagyon nem volt rendben, sőt, leginkább azt éreztem, hogy mindjárt odahányok.
- Én... én csak kimegyek egy kicsit a levegőre... - motyogtam, és felálltam a székemről. Azt hiszem, nem kellett volna, mert alighogy tettem pár lépést, a világ forogni kezdett velem, és sötét pontokat láttam. Éreztem hogy elvesztem az egyensúlyomat, és abban a hitben voltam, hogy találkozok a jó kis kemény konyhakővel, de szerencsére valaki megfogott.
Örültem neki, és talán ennek is köszönhető hogy nem ájultam el teljesen. A testem elernyedt, de nem vesztettem el az eszméletemet.
- Hé, hé! Taemin-ah! - hallottam ahogy a többiek odafutnak körém. Laposakat pislogtam a megmentőmre, és megpróbáltam a homályból felismerni, ki is az akinek épp az ölében fekszem.
Minho pislogott felettem, és aggódva fürkészte az arcomat. Ő kapott el engem.
- Minho..? Megint mentettél... - motyogtam fél éber állapotomban, és elmosolyodtam.
- Gyere, beviszünk a szobába. - mormogta mély és nyugodt hangján, és felállt a székről úgy, hogy közben gyengéden felemelt. Becipelt a hálóba, és hallottam hogy egyvalaki még követi őt. Lefektetett az egyik ágyra a hálóban.
- Majd én vigyázok rá. - Hallottam Jonghyun hideg hangvételét Minho felé. Ismét résnyire nyitottam a szemem, és láttam hogy Minho egy pillanatra még rám pillant, és csak bólint egyet, majd kimegy a szobából. Jonghyun mellém ült, és megfogta a kezemet.
- Jaj nekem Taeminnie... ne csináld ezt, megőrülnék ha valami bajod esne!
Én csak fáradtan sóhajtottam, és lehunytam a szememet. Jól esett az aggodalma, de valójában nem történt semmi komoly.
- Nyugi, semmi baj... csak megszédültem. - mosolyogtam, és megszorítottam a kezét.
- Valaki hozzon egy kis vizet! - kiabált ki a többieknek, és pár pillanat múlva már meg is jelent Onew egy pohár vízzel. Odanyújtotta Jonghyunnak.
- Ülj fel, Minnie. - mondta Jonghyun, én pedig megpróbáltam lassan felülni. Éreztem hogy támogat a kezével a fejem hátuljánál.
- Jól vagy, Taemin-ah? - kérdezte Onew.
- Igen... csak megszédültem, ennyi az egész...
Jonghyun odanyújtotta nekem a poharat, én pedig lassan kortyolgattam belőle. Bár eléggé remegett a kezem, így Jonghyun is tartotta, hogy nehogy kiessen a pohár belőle.
- Akkor jó. - mosolygott halványan Onew, és ki is ment a szobából.
A víz nagyon jól esett, éreztem hogy kissé kezd belém visszatérni az élet.
Kifújtam a levegőt, és miután leraktam a poharat magam mellé, Jonghyunra néztem, és most már láttam rendesen az arcát. Komolyan, olyan fejet vágott, mint aki épp a halálos ágyamnál ül.
Elnevettem magam.
- Jaj, nyugi már, semmi gond. Jól vagyok, látod? - veregettem meg a combját. - Köszönöm.
Jonghyun félrenézett.
- Ne nekem köszönd, Minhonak. Ő kapott el. - motyogta.
Biztosan sértette a büszkeségét, hogy nem pont ő volt ott a bajban, de ez  most véletlenül így jött ki.
Miután észhez tértem, sikerült kimennem a konyhába, és végre megvacsoráztunk. Miután ettem, már kutya bajom se volt.
- Ah, Key-hyung, ez vérré vált bennem - dőltem hátra elégedetten a székben, a teli pocakomat simogatva.
- Örülök hogy ízlett, Taemin-ah - mosolygott rám Key, majd a többiekre nézett. - Na, ki segít mosogatni?
- Őőh... nekem dolgom van... pontosan... ott.. - mondta Onew, és már húzott is ki a konyhából.
- Nekem még fel kell hívnom anyuékat, meg elintéznem... pár dolgot... - somfordált ki Jonghyun.
- Oh, azt hiszem pont most kezdődik a meccs a tévében! Sajnálom Key, de pont a Manchester játszik... - nézett rá Minho az órájára, és már bent is volt a nappaliban.
Key fagyos mosollyal tárta szét a kezeit.
- Az én segítőkész csapattársaim! Saranghae!
Megcsóváltam a fejemet.
- Ah, ezek ennyire nem segítenek neked... majd én itt maradok veled Key-hyung!
- Nem, az kizárt Taemin-ah! Itt haldokoltál még az előbb, te meg mosogatni akarsz?! Csak nem képzeled hogy hagyom ezt?
- Ugyan már, nincs semmi bajom! Gyerünk, csináljuk csak. - mondtam, és elkezdtem összeszedni a tányérokat.
Key elmosolyodott.
- Köszönöm. Akkor... ezeket összeszedjük, én mosogatok, te pedig törölgetsz.
Azzal neki is láttunk a munkának.
- Még jó hogy nem a konyhakőre estél, hallod-e! Betört volna a fejecskéd...
- Haha, hát igen... már megint Minho mentett meg.
- Ja, a szigeten is ő mentett meg a vízből, mi? Ez a srác, mint egy szuperhős, komolyan...
- Hm. Igen. - mosolyodtam el.
Ezután Key nem szólt semmit, csak néha egy egy sejtelmes pillantást vetett rám oldalra a tányérokról. Nem értettem, most ezt miért csinálja.
- Mi az, Hyung?
- Semmi, csak... Én láttam amit láttam...
- Mit láttál?! - már kezdtem megijedni, hogy valami intim jelenetet láthatott kettőnk között, amit esetleg lekapott az a fotós lány a szigeten..
- Hát, nekem elég jók a megérzéseim ilyen téren. Azok a pillantások itt a nagy megmentés közepette, nem hazudtak... ahogy hozzád ér, mintha csak porcelánból lennél. Taemin-ah, Minho és közted még mindig van valami.
Ennek hallatán leejtettem az egyik csészét, ami szépen eltört a földön.
- Ah.. "magic hand"...
- Ezt... ezt meg hogy érted, Hyung? Mi lenne köztünk?
- Jaj, ne tagadd már te is. Nyilvánvaló hogy Minho beléd van zúgva, csak elég megnézni ahogyan rád pillant. Amikor nem figyelsz rá, folyton téged bámul, és keresi az alkalmat hogy téged fürkészhessen csendesen. Csak te ezt nem veszed észre.
Dehogy nem veszem észre...
De Key mióta lett ilyen? Hát nem zavarja ezek a bonyodalmak a csapaton belül? Én azt hittem hogy teljesen ellene van, de ahogy most beszélt róla, teljes jóindulat áradt belőle.
- Talán... lehet hogy így van.
- Én nem tudom pontosan mi történt azon a szigeten. De azokon a képeken amiket én láttam, nagyon is boldognak tűntök ketten. Te is. Ahogy ma is rámosolyogtál... már komolyan féltem, hogy mit szól Jonghyun. Nem csoda hogy utánatok ment a hálóba. Viszont Jonghyun... Tudod, én nem akarok beleszólni, nem tudom hogy hogy pontosan álltok egymással, de ahogy én őt ismerem, tudod, meglepődtem azon hogy őt választottad. Minho sokkal jobban hozzád való személyiség, nem is véletlen hogy ez előtt az egész kalamajka előtt ti voltatok a legszorosabb baráti kapcsolatban egymással. Az volt az igazi. Most hogy így eltávolodtatok, valahogy ez a légkör hiányzik a csapatból... és rajtad is érzem, hogy hiányzik neked.
Key kimondta a saját gondolataimat helyettem. Azokat, amiket még én magam sem tudtam bevallani saját magamnak.
Egy ideig csak hallgattam, és nem szóltam semmit. Ekkor elfogyott a mosogatnivaló is, és Key a kéztörlése közben csak megvonta a vállát.
- De ez csak az én véleményem. - Mosolygott rám egyet, majd a tekintete a padlóra szegeződött. - Azt felsöpörni ám! - mutatott a törött csészére, és bement a nappaliba.
Míg a csészedarabokat söpörtem, azon gondolkoztam, hogy hiába is akarom, ez az egész érzelmi ügy még mindig nincs lezárva, még mindig tisztázatlan... fel kellene fognom, hogy nem lesz olyan, hogy mindenki elégedett és boldog lesz. Ebben a játszmában valaki mindenképp veszteni fog... és csak rajtam múlik, hogy ki lesz az.